Kerítésbontás Zalában

Haragos böjti szél fogadta március 28-án reggel a hottói faluvégen gyülekező vadászokat. A zalaegerszegi Nimród Vadásztársaság elszánt csapata nagy fába vágta fejszéjét: a vadászterület Boroserdő nevű erdőrészében egy öthektáros, nyolcéves tölgytelepítést körülvevő vadvédelmi kerítés eltávolítását tűzte ki célul. Az erdő gazdája és kezelője, a Zalaerdő Zrt. kezdeményezte a feleslegessé vált kerítés elbontását, melyet a vadásztársaság két okból is támogatott. Egyrészt a nagyvad számára újra átjárhatóvá válik az erősen szabdalt, szederindás, igazi „vadrejtő” terület, másrészt a drága bérmunka társadalmi munkára váltásával a társaság anyagilag sem jár rosszul.

A 28 fős különítmény Paál Tibor elnök és Dukai Imre vadászmester irányításával fogott neki a munkának. A nyolc éve épített kerítés alaposan próbára tette a párokban dolgozó vadászokat. A kemény akácoszlopokba vert rozsdás szegek kihúzása-eltörése után a tekintélyes súlyú és terjedelmű acélpanelek leemelése és az erdő szélére való „kiközelítése”, depózása nem kiscserkészeknek való munkát jelentett.

Az igazi harci feladatnak azonban a háromméteres akácoszlopoknak a földből való kihúzása és az erdőből történő kihordása bizonyult. A meredek, szabdalt, szederindás terepen a traktor segítségére csak korlátozottan lehetett számítani, maradt hát a „fogjuk meg fiúk, aztán hórukk!” klasszikus módszer.

A szorgos munka közben azért beszélgetésre is maradt idő, amelynek központi témája mi más is lehetett volna, mint a vadkár és a vadkerítések örökzöld problémaköre. A jelenlévő vadászok egyetértettek abban, hogy az egyre lázasabban dúló bekerítősdit végre abba kellene hagyni. Az egész erőlködés nemcsak hogy veszettül drága, de egyre inkább eredménytelen, sőt minden oldalon káros következményekkel járó zsákutca, amellyel nem csökken, hanem inkább nő a vadkár mértéke.

A bekerített mezőgazdasági táblákról, erdőrészekből kiszorított szarvas- és vaddisznóállomány a maradék, nem védett kultúrákra zúdul, ahol aztán elviselhetetlen károkat okoz. Közben persze a kerítéssel „óvott” területeken is lesz vadkár, hiszen minden szakember tudja, hogy a disznó ellen a villanypásztor jószerivel semmit sem ér, a szarvas is megtalálja a réseket, és – most már kerítés mögött – sokszor tartósan megtelepedve pusztítja a termést.

Ha kevesebb lenne a kerítés – érveltek a jelenlévők –, nagyobb területen oszlana meg a vadállomány, és a kártétel is arányosabban jelentkezne a vadászterületen. Ezen túlmenően a vad nyugodtabban mozogna élőhelyén, kevésbé szorulna az utak mellé, ahol aztán a sok zavarás miatt gyakrabban válik vadelütés áldozatává, és újabb drága vadkár okozójává.

Természetesen senki nem vitatja a vadvédelmi kerítés létesítésének szükségességét, különösen indokolt esetekben. Makkvetéses erdőfelújítás indításakor elkerülhetetlen a túráskár kivédése kerítéssel, hasonlóan fontos lehet néhány erősen vadkárérzékeny fafaj, illetve mezőgazdasági kultúra kerítéssel való megvédése. A jelenlegi „mindent bekerítünk” törekvés azonban tarthatatlan – füstölögtek a sokat látott nimródok –, és aggodalommal szóltak arról is, hogy az új Vadászati Törvény előkészítése során sem tapasztaltak elegendő elszánást az illetékesek részéről a probléma rendezése érdekében.

A tartalmas, súlyos gondokat felvető beszélgetés közben egyre fogytak a rozsdás panelek, a mind nehezebbnek tűnő kerítésoszlopok, s a déli órákra újra szabadon átjárhatóvá vált a tölgyes fiatalos.

Paál Tibor elnök értékelte az elvégzett munkát, többek között bejelentette, hogy a huszonnyolc tag a délelőtt folyamán elbontott 1200 méter kerítést, biztonságba helyezett közel 400 db kerítésoszlopot, 200 db acélpanelelemet, amelyeknek döntő többsége újra felhasználható lesz. Elmondta továbbá, hogy az Intéző Bizottság tervez még egy hasonló, de kisebb terjedelmű vadkerítés elbontását, amelyhez kéri a tagság hasonló aktív támogatását, egyben köszöni a mostani nehéz feladathoz való példás hozzáállást.

Szöveg: Rosta László
Fotó: Domján István
2015. április 7.