Zalaegerszegi Nimród Vadásztársaság
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Kapcsolat
 
VADÁSZHÁZUNK
 
Preisliste Árlistáink


 

 
Preisliste Árlistáink
 
KITÜNTETETTJEINK
 
EMLÉKEZÜNK
 
Fotótár
 
Videótár
 
Vadászati portálok
 
A hónap képe
 
Térképünk
 
ROSTA LÁSZLÓ: Alsóerdő 1969-2019

Alsóerdő 1969-2019

     Három órája ücsörgök a búslaki magaslesen anélkül, hogy akár egy egeret is láttam volna. Disznóra, esetleg tarvadra várok, sajnos esélyeim az idő múlásával egyre fogyatkoznak. Minden lesvadászat ellensége a köd fokozatosan sűrűsödve nyomul a réten, a szórót már alig látom, ha jönne is valami lámpával lőni lehetetlen lenne.

Ebben a borús hangulatban több évtizedes emlékek foglalják el gondolataimat, a kényszerű tétlenség remek alkalom Alsóerdővel kapcsolatos élményeim felidézésére. A címben szereplő két évszám között ötven év - több mint fél emberöltő - feszül, magában foglalva aktív életem nagyobbik felét.

    1969 november…, ekkor találkoztam először ennek a városszéli hangulatos erdőnek a máig megmaradt varázsával. Tolulnak az emlékek, már nem is figyelek a szóróra, a ködös rét hátterében megelevenedik a múlt és benne életem egyik jelentős eseménysora. A Határtőrségtől frissen leszerelve a bödei erdészkerületben eszegettem a beosztott erdész keserű kenyerét. Bizony hálátlan munkakör volt ez abban az időben is, hiszen a kezdő szakemberekre maradt az erdőn elvégzendő feladatok többsége. Fakitermelés irányítását kaptam feladatul, szerencsére összeszokott brigáddal dolgozhattam, a munkások szívesen segítették a még könnyen zavarba hozható szakirányító kezdő erdészt.  A legnehezebb feladatnak a hossztolás bizonyult, amikor a fenekemben dübörgő –akkor már Stihl - motorfűrész előtt igyekezve jelölgettem a következő vágás helyét. Nagy volt a felelősség mivel itt dőlt el, hogy mi lesz a rönkből, és már egy helytelen döntés is kárt jelenthetett az erdőgazdaságnak. Ráadásul főnököm a kerületvezető erdész keveset foglalkozott velem, - Isten nyugosztalja - inkább a göcseji menyecskék szemrevételezésével foglalatoskodott.

Szóval így teltek napjaim, amikor brigádommal együtt teljesen váratlanul átvezényeltek az alsóerdői kerületbe helyettesítő kerületvezető erdész munkakörbe. Az „átvezénylés” kifejezés egyáltalán nem túlzás, szeretett szakmámban akkor még katonás fegyelem járta. Ennek bizonyítására álljon itt egy példa: - Amikor S. mérnök kartárs hintóján ellenőrzésre érkezett a kerületbe, akkor az erdész feszes „vigyázz”-ban megvárta az öregúr lekászálódását a  járműről, majd kezét kalapjához emelve jelentett! Bizony, minden más csak azután következett. A „kartárs” megszólítás egyébként általánosan elfogadott volt a szakmában, valószínűleg azon okból, mivel így elegánsan meg lehetett kerülni az akkori hivatalos megszólítást.

Természetesen sem munkásaim, sem én nem örültünk az áthelyezésnek, ami ingázással, kellemetlen, körülményes gyérítési munkával járt. Engem külön is feszélyezett, hogy közel lévén az erdészet központja, a „nagy főnök” F. Gyula erdészetvezető –Isten tartsa meg közöttünk sokáig -, többször kisétált a termeléshez és összevont szemöldökkel szó nélkül figyelte vezetői ügyködésemet. Megjegyzést azonban soha nem tett, ebből némi önbizalommal arra következtettem, hogy nagyobb hibát nem talált a munkámban.

Most látom arról még nem is szóltam, hogy miért volt szükség helyettesítőre Alsóerdőn. Nos, ennek egy olyan súlyos baleset volt az oka, ami a mai világban már elő sem fordulhatna. Történt ugyanis, hogy az ottani erdész sztrichnin mérgezés miatt kórházba került, ahol alig tudták megmenteni az életét. A kolléga – aki néhány évvel előttem végzett Sopronban -, egyik reggel tacskójával rótta szolgálati körútját. A kutya menet közben felkapott egy akkor még engedélyezett sztrichnines csali falatot. A rettenetes méreg azonnal görcsbe rántotta a tacskót, gazdája segíteni akarván a szájába nyúlt, mire a haldokló kutya megmarta a kezét. Persze ő is azonnal rosszul lett, csak annak köszönhette életét, hogy még eljutott a közeli erdészházig, és gyorsan jött a mentő. Hosszú ideig kezelték, ma sem tudom biztosan, hogy bénult karját sikerült- e rendbe hozni.

     Joggal kérdezheti az olvasó: jó-jó, de mi van a vadászattal? Hát bizony vadászatról szó sem volt, nekem akkor még egyáltalán nem volt puskám, a kerületvezető erdészek Monte-Carlója pedig szolgálati fegyvernek minősült, hivatalosan vadászatra nem használhatták.  Alsóerdői működésem alatt mindössze kétszer vittem ki a beteg kolléga duplacsövűjét a területre - persze suba alatt -, holmi lövöldözésről szó sem lehetett. Így hát egyetlen nyulat ejtettem, amiből az erdészné pörköltet remekelt ezzel is javítva mindennapos konzerv menümön.

Idáig jutva a magaslesi elmélkedésben belemosolygok a sötétbe: - Ha valaki akkor ott a tölgyesben, ahol ma az Azáleás-völgy húzódik, elém áll és azt mondja, hogy -„nyugalom öreg, fogsz te még itt ötven év múlva területes vadászként vaddisznóra meg szarvasra vadászni!” - hát legjobb esetben kinevetem, esetleg elküldöm a fenébe.

Tovább gombolyítanám az emlékezés fonalát azonban váratlan dolog történik. A ködpaplant egy láthatatlan kéz emeli a magasba és az összeturkált kaszálót elönti a telihold fénye. - Most már tovább maradok - döntöm el hirtelen, ha jönne valami lámpa nélkül is nyugodtan lőhetek. Komótosan elmajszolok egy almát és lám az égiek velem vannak, mert hamarosan nagy recsegéssel megelevenedik az erdő, és kisorjázik a szóróra a rég várt konda. Szabad szemmel is látom őket, hét egykorú süldő és egy nagyobb fekete disznó kezdi dolgozni a szórót. Mielőtt a vadászláz rám törne neki huzakodok és lámpa nélkül odagyújtok a nagyobb disznónak. A 30.06-os döreje szétugrasztja a kondát, a süldők többsége berohan a sűrűbe, ketten pedig megzavarodva a les felé veszik az irányt és alig húsz méterre előttem lecövekelnek. Sajnos nem csak ők vannak zavarban, én is meghökkenek ezen a váratlan fejleményen és elfelejtek azonnal ismételni. Mire összeszedem magam a süldők is magukhoz térnek és hatalmas vágtában eltűnnek az öreg erdőben. –Kettőt is lőhettem volna! - morfondírozok, aztán lehiggadva távcsövezni kezdem a szórót, keresem a reménybeli meglőtt kant vagy kocát. Bárhogy erőlködök is azonban nem látok biztató fekete foltot, de azért bizakodva várok tíz percet mielőtt lemásznék a kakasülőről. Ahogy lépegetek a szóró felé egyre fogy a reményem, aztán ott állok a széttúrt kukoricán ahol bizony nyoma sincs semmiféle disznónak.

      Kezdetét veszi az aprólékos keresgélés, egyre táguló körben vallatom a szórót, de hiába a fényerős lámpa, meg a ragyogó holdfény, sem vért, sem vágott szőrt esetleg csontdarabot nem találok, sőt a széttúrt sáros talajon az elugrás helyét sem tudom megállapítani. –Lehet, hogy elhibáztam? – kesergek, pedig ez kisebb gond, mint egy sebzés, amit ki tudja milyen messze vitt el a vad. Már fél órája kutakodok eredmény nélkül, végül úgy döntök  benézek az erdőbe is, bár tudom, hogy nem okos dolog éjszaka, egyedül bebújni a sűrűbe a talán meglőtt disznó után. - Mindegy, megpróbálom! - határozok, és a fegyverlámpa fényénél a váltón belépek az öreg akácosba. Azonnal látom, hogy reménytelen az ügy, vért még itt sem látok, a lámpafény megtörik a szederindás bozóton, ha itt is a sebzett meglátni képtelenség. Letörten szedelőzködök, reményeim a minimumra csökkentek, minden esetre úgy döntök, hogy reggel újra kezdem a keresést. Hazafelé autózva felidézem a legnagyobb magyar vadász gróf Széchenyi Zsigmond örökbecsű útmutatását az utánkeresés kötelezettségéről:

 S ha már megsebezte, keresse meg, keresse addig, míg meg nem találja, míg bele nem kopik a talpa, míg bele nem törik a dereka. Ha pedig akkor sem találja - inkább haza se jöjjön. Mert a sebzett vad elvesztése, a döggé lövés gyalázata minden vadászvétségen túltesz.”

Nyugtalan éjszaka után a világosodás már a szórónál talál, és nyáron újult Aliz vizslám társaságában folytatom az éjszakai keresgélést. Most sem leszek okosabb, mint akkor, annyival azért előbbre jutok, hogy látom  a nagy disznó csapáját, ami a sáros váltón az akácosba vezet. Vért, egyéb jelet azonban ott sem találok, nekidurálom hát magam az erdei nyomozásnak.

A nagy igyekezetben csak hosszabb idő után tűnik fel, hogy nem hallom kutyám zörgését a szederindásban. Éppen kemény hangú visszahívásába kezdenék, amikor látom, hogy Aliz úgy húsz méterre tőlem egy mélyedés szélén felemelt első lábbal mereven áll valamit. - Biztosan az egyetlen ide járogató kakast fixírozza! - gondolom, de azért elindulok felé. Ahogy mellé érek, letekintek a mélyedésbe és meglátom: igen! - ott fekszik a disznóm rendesen oldalba lőve. Illetve majdnem rendesesen, mivel a lövés kissé hátracsúszott, a gyomrot érte, ezért tudott a sűrűbe behúzódni, ahol aztán hamarosan kimúlhatott. A 70 kiló körüli kan zsigerelésekor kiderült, hogy a vastag szalonna szinte azonnal elzárta a be- és kimeneti nyílást egyaránt, ezért nem találtam egy csepp vért sem. Együtt örültünk jó orrú kutyámmal, „akiről” még nem is tudtam, hogy alkalmasint – jóllehet nem ez a szakmája – vérebként is beválhat. Elé guggoltam és okos szemébe nézve megfogalmaztam a mai nap nagy igazságát: - Látod kis kutyám mégis megvalósult a soha el nem hangzott, ötven évvel ezelőtti jövendölés - vaddisznót lőttem Alsóerdőn!

Andráshida, 2019.  december

                                                                                       Rosta László

 

 
Látogatóink
Indulás: 2014-05-27
 
Holdfázis
A HOLD MA
 
Életfaáldó ünnepünk
 
Zalai mérleg
 
Eseménynaptár
 
Jogszabályok
 
Fontos tudnivalók
 
Vadkárbejelentésről
 
TERÍTÉK ADATOK
 
Tagjaink írták
 
VADÁSZVENDÉGEINK ÍRTÁK