Az első Szarvasbikám
Hangos kürtszó töri meg a szeptemberi reggel csendjét a vadászház udvarán. Agancsos
uraktól vesznek végső búcsút elejtői és kísérői az égő zsarátnok felett, füstje viszi messze
orgonáló hangjait.
Immáron sokadjára visz az utam Zala megye dombjai közé. Mostani látogatásom már-már
ünnepi. Különleges érzéssel közeledem a vadászterület felé. Szeptember van a gímszarvasok
hava. Gyermeki örömmel vártam ezt a napot, hisz elejthetem vadászéletem első gímszarvas
bikáját. Az ünnepi pillanatokat a barátok és igaz vadászemberek teszik még
felejthetetlenebbé. Először barátommal, állandó vendéglátómmal találkozom. Latolgatjuk az
esélyeket, beszélgetünk, mi másról, mint a vadászatról, na és persze főztünk is egy kicsit.
Szinte képzeletben az esti teríték felett álltunk, mikor a vadásztársaság elnökéhez értünk. Nem
érkeztem üres kézzel, mert oly sokszor élhettem át gyönyörű vadászélményeket a társaságnál,
így egy üveg jó kis házi pálinkával próbálom hálámat kifejezni. A kísérő bemutatása után
vendéglátómhoz érkezünk. Egy finom ebéd felett az előttünk álló estéről, napokról folyik
tovább a szóváltás. Aztán elindulunk.
Nagy izgalom töltötte el szívemet, lelkemet. A magyar erdők királyára vadászhatok.
Vadászéletem talán az egyik legmeghatározóbb mérföld kövéhez értem. Megfogalmazódik
bennem a kérdés: megérettem-e rá vajon, hogy egy ilyen nemes vad terítékre hozatalából
kanyaríthatok puskát a vállamra? Már majdnem könnyig hatolnak a gondolatok mikor
megérkezünk szálláshelyemhez, ahol kísérőmmel találkozunk. Vadász barátokkal
beszélgetünk a parkolóban miközben várjuk, hogy elindulhassunk a terület felé. Ugratások,
viccelődések oldják bennem a vadászláz okozta feszültséget, mikor berobog a kísérő
terepjárója. Újra a közeledő este gondolatai járnak a fejembe. Átpakolunk a mi járművünkbe
és útnak indulunk a terület irányába. Éles kanyarok után hátra hagyjuk hintónkat, és
elindulunk leshelyünk irányába.
A terület varázslatos szinte vászonra illő kis patak mellett haladva egy rétre érünk, szélén egy
viseltes, mindent látott és megélt magasles fogad. Messzelátóért nyúlunk, körbe nézünk és
már indulunk is tovább. A késő délutáni varázslatos hangulatot a gazba vágó fűkasza éles
hangja töri meg. Mi mit sem törődve folytatjuk utunkat a megvadászandó terület felé.
Odaérve mesebeli látvány fogad. Jobbról hatalmas rét, amin messzelátónkkal végig nézve
vaddisznók szorgos munkájának nyomait véltük felfedezni. A les előtt húzódó patak
csordogálása már-már andalítóan hat ránk, miközben a messzelátónkkal az előttünk lévő
nyiladékokat, jágerkenderes tisztást vesszük szemügyre.
Jókora erdő nyúlik végig a falu alatti domboldalon, mikor baloldalon halk neszek kezdenek
kibontakozni. Hallgatunk, figyelünk. Szinte szoborrá meredve mindannyiunk tekintete az
előttünk elterülő apró rét sarkára irányul és lélegzet visszafojtva várjuk, hogy valami vagy
valaki megmutassa magát. Egy apró kis fejecske tűnik ki a sárgára festet levelek közül egy
borjú játszi könnyedséggel szökken ki a legelőre. Őt követi egy évvel idősebb testvér, majd
anyjuk zárja a sort. A borjú és az őt követő ünő könnyed vacsora fogyasztásba kezd, míg a
tehén óvatosan közelít a terített asztal felé.
Minket figyelve, óvatos lépésekkel hagyja el a védelmet nyújtó takarást és meg-megállva
szinte szoborrá merevedve figyel minket. Mi meg sem mozdulunk. Szinte levegőt is csak
annyit veszünk, hogy kitartson addig, míg a féltő anya egy pillanatra leveszi rólunk a szemét.
Várunk. Gyönyörködünk az előttünk lévő látványba, amit Diána adott nekünk. Majd egy
hangos ágtörés töri meg újra a csendet, halkultak a lélegzetek, a szív hevesen vert és ugyan
ott, ahol a többi szarvas megjelent a háremét féltve őrző Bika. Az ágak közül kilépve én
puskát szorítok, heves szívverésemet helyre téve lövésre engedélyt várok. Nagyokat nyelek a
les sarkában, majd elhangzik a lőhető mondat és egy fejbiccentéssel tudatja kísérőm, ha
készen állok lőhetek. A puska megtöri a csendet s az őszi estébe utat vág magának. A lapocka
mögé a bika jól jelzi a találatot a nyiladék másik oldalán zuhan a földre, mintha természet
anyának egy mozdulattal kirántotta volna alóla a talajt.
Megint elcsendesül minden. A csend tudatja velünk az áhítatott, amit én remegő kézzel és
könnyes szemmel kalapot emelve tudatosítom magamba, hogy ott előttem fekszik az életem
első szarvasbikája. A birtokba vétel után a vadásztársaság elnöke is megtisztel minket és
gratulál az elejtett vadhoz.
A fényképek már az éj leple alatt készülnek. Reggel a vadászház udvarán nagy a jövés-menés.
Egy gyönyörű teríték fogad minket. Ezután kezdetét veszi az avatás. Egy óvatlan könnycsepp
csillogtatja meg a szeptemberi napot, a kürtszó jelzi a vadászat végét és felszólal a terítéken a
Gímszarvas. Torokszorító érzéssel hallgatjuk végig az ünnepélyes szólamokat. A bikára
tekintek és a tegnap eseményei újra lelkembe égnek.
Gabi avat először, majd István a kísérőm és utoljára Tibor, a vadásztársaság elnöke.
Megköszönve a vadászatot egy baráti beszélgetéssel zártuk a szeptemberi vadászatot, de egy
nagy kaput nyitottunk barátságunk felé mindenkivel, mert a vadászbarátsághoz nem kell más.
mint egy megkopott régi emlék, egy pohár bor, egy vadászház és egy rég időket megélt
vadászház, ahol mi vadászok tudunk emlékezni. Szeptembertől többet kaptam, mint egy
elejtett vadat. Barátokat, vadászbarátokat, akik a szívükből és a lelkükből adtak nekem egy
darabot, együtt örültünk és együtt adtuk meg a vadnak a végtisztességet. Ez többet mond a
leírt szónál vagy a kimondott mondatoknál.
Így tovább öregbítettük a barátságunkat vendéglátómmal, akihez tiszta szívvel és tiszta
lélekkel érkezem amikor csak tudok. A bírálaton 4,62 kg nyomott a balszáron villa jobbszáron
„S” alakba végződő dárdás fejdísz.
Köszönöm, hogy elolvastad egy újabb történetemet, ami többről szólt, mint a vadászatról.
Vadászüdvözlettel:
Kukor Dávid
| 
